|
|||
|
Az öreg királynénak mostanában nem nagyon nevet egyik szeme sem.. Mert egyre csak az édesapja jár a fejében, akire olyan büszke, és akiről mindig úgy gondolta, hogy a világ legerősebb embere. Aki tavaly a nyolcvanadik születésnapjának tiszteletére a görbe hátával felmászott a nagy alumíniumlétra meghosszabbításának a legfelső fokára és lefűrészelte az elszáradt törökmogyorófa ágait majdnem a tetejéig. Aztán, a szomszédok által ferde szemmel nézett, téglából épített komposzttárolót hordta át majdnem ugyanannyi éves párjával kettesben a kert egy másik, kevésbé feltűnő sarkába. Ez se volt elég, felállványozta és lefestette az egyik kerti bódét, majd nem túl kicsi terméskövekből kisebb támfalat épített a védelmére. Ez volt tavasztól őszig. Akkor, beszorulva a házba, leszigetelte az ajtókat, ablakokat, és karácsony után meg új függönyt és bútorhuzatot szabott a párjával. Közben folyamatosan ellátva az egyéb teendőket, piacra járást, unokasétáltatást barátnőstül, kapujavítást, trabantszerelést. Még sorolni is sok. Ha az öreg királyné két kezére fele annyi kézzel fogható munkálkodás jutna saját panelbirodalmában, máris hasznosabbnak érezné magát a világban… Aztán a tél vége felé, úgy tűnik, elfogytak a tennivalók. Sebaj, az öreg királyné édesapja fejébe vette, hogy most akkor meg kell csinálni a háztetőt. Bújta a prospektusokat, az internetet, járta a kereskedéseket, elkezdett tárgyalni egy tetőfedővel is. Az öreg királyné és környezete nem kis aggodalommal figyelte az eseményeket. A tetőnek nem sok a baja, azon kívül hogy 40 éve van a házon. De jóféle atombiztos szovjet hullámpala, abban az időben még senki sem gondolt a jövőre, hogy ugyan miből fog a gyár később megélni? Az öreg királyné a háza népével együtt azon a véleményen van, hogy a tervezett bitumenes szigetelés a mostani palánál szemernyivel sem tartósabb, de rondább, és teljesen fölösleges a még használhatót annál gagyibbra cserélni. De még ennél is jobban aggódik az öreg királyné azon, hogy az öreg szüléknél egy ilyen felfordulás, jövés-menés mekkora kárt fog tenni, a szó minden értelmében. Ezek a mesteremberek meg kereskedők nem biztos, hogy tudják, hogy a világ legerősebb emberével van dolguk… Mindenképpen kellene oda egy fölnőtt, akit nem olyan egyszerű prezentálni dologidőben még ebben a cudar világban sem. Ezért aztán húsvétkor, mikor összejött az atyafiság a házban, kórusban próbálták nagyapát lebeszélni nagyszabású tervéről. Aki természetesen hajthatatlan volt, ez az akció nulla eredménnyel zárult. Talán ez a dacos szembenállás, a szervezkedés feszültsége, meg hogy a jóféle kerti munkák helyett csak ül a széken és bújja a netet, meg számolgatja a csavar és deszkaszükségletet naphosszat, lehet az oka, hogy az eddig csak néha-néha előbújó, de a túlerőtől menten megrettenő fájdalom mostanában tartósan beköltözött öreg csontjaiba. A múlt héten beléállt és azóta nem is nagyon akar kiállni. De az öreg királyné édesapját nem olyan fából faragták, hogy ez kedvét szegje. Sőt. Most lassan (azaz gyorsan) jönnek az emberek, akik leszedik a tetőt, aztán mások hozzák az anyagot, valamikor valakik talán fel is rakják, talán az öreg király is tud majd segíteni kicsit, ha másért nem, azért hogy ne csak az öreg szülék látszódjanak a ház körül. Ha le lesz szedve a tető, javítgatni is kell, ki tudja hány helyen, ki tudja milyen zivatarok és hasonlók csinálnak majd azalatt nagyobb kárt, mint az elkövetkező 10 évben a kémény mellett néha becsorgó kis esőcske… De jó lenne, ha ez lenne a legnagyobb baj...
Az öreg királyné elégedetten nyújtózott el a négynapos ünnep harmadik estéjén a saját kényelmes nyoszolyáján. Mert ez alatt a három nap alatt több dolog történt vele, mint mostanában egyhangú dolgos élete három hónapja alatt szokott. Pedig, eredetileg zilált sorainak rendezgetését tervezte erre az időre, ami sok dolgozatjavítást, némi biciklizést, és a vége felé egy kis balatoni sertepertélést jelent. Aztán az élet máshogy hozta. A csütörtök esti telefon után már sejtette, hogy úgyis a szívére fog hallgatni és jól félretolja ezeket a dolgokat, mert lesz fontosabb küldetése, talán hasznosabb ezeknél. Így is lett, pénteken szabad perceiben már suttyomban azt nézegette, melyik is az a vonat, amit kényelmesen elérhet, miután hazaér majd az iskolából. Hazafelé megváltotta a jegyet rá, aztán gyorsan összeszedte a kis motyóját, két nap távolléttel számolva. A nyárias idő miatt a meleg ruháját otthon hagyta, amit a vonaton már kissé bánt. Nem tudni kinek jó ez, nyáron fázni, télen meg izzadni. (Fordítva tán gazdaságosabb lenne. Node túl sok ilyen van már, amit ő fel nem foghat a múlt századi agyával.) Aztán szerencsére megérkezett a langyos estébe, és felsétált a hegyre az orgonaillatú utcákon. Az öreg szülék jól meglepődtek az érkezésén, de ebben semmi meglepő nem volt, mert semmi hír nem előzte meg. Szerencsére addigra már elmúlóban volt az édesapja kezében az a fájás, ami útnak indította. A másnap reggel már az ősi birtok vadregényes kertjében találta. Sok zsákra valót szedett össze az őszről maradt avarból a kis kerti bódé körül. Ahogy rakosgatta az öreg szerszámokat, amiket az édesapja a bódé falának támasztott pár éve, mint egy skanzenben, örömmel fedezte fel köztük a rozsdás kaszát. Arra gondolt, hogy mire lehetne azt használni manapság. Mondjuk kiegyenesítve... Aztán meg arra, hogy mi a csudát is ünnepel a nép mostanság május elsején??? Ebéd után előszedte az ottani biciklijét, nehogy már ez a tervezett program kimaradjon a hétvégén. Meg aztán meg volt beszélve a kisebbik királyfival, akivel már régen találkozott személyesen. Bicikliztek a patak partján, átkeltek mindenféle vasúti felüljárókon, jártak a temetőben, majd Kőbányán, ettek gyrost egy bódénál, átgurultak a Wekerlén, Pesterzsébeten, fagyiztak is az "életmentő" fagyizóban, amelyik nyáron a nagy túrán a nagyon nagy melegben szolgált rá erre a jelzőre. Örült az öreg királyné annak is, hogy nem kell nézegetnie a térképet, amit szemüveg nélkül nem is lát rendesen, és bizony szemüveggel is forgatni szokta, ha pontosan el akarja képzelni merre jár. Most olyan útitársra akadt, akinek csak annyit mond hogy hová akar eljutni, és nem kell forgatni se a térképet, már mondja is hogy mikor melyik utcába kell kanyarodni! Aztán átkeltek Csepelre a Gubacsi-hídon, és amitől előre féltek, a rossz rázós keskeny járda a HÉV mellett, no ott óriási meglepetésként kényelmes, száguldásra csábító kerékpárút várta őket, és vezetett egész a lágymányosi hídig... Budapest bizony egy biciklis paradicsom, mondjuk Pécshez képest, ahol ritkán születik kerékpárút, és az a kevés is többnyire valami tökéletlenséggel jön a világra. Mert itt ahol csak mentek találomra, előbb-utóbb valamiféle kerékpárútba torkolltak. A parton a kisebbik királyfi megmutatta az új munkahelyét a színház mellett, ahol, mint a vonaton, télen ingujjban, nyáron zakóban dolgoznak komoly emberek, és bár megtiszteltetés közéjük kerülni, de azért fura egy világ az, fura értékekkel. Aztán tovább tekertek és végül visszaértek oda ahonnan indultak, a kisebbik királyfi, és a királykisasszonyék rezidenciájába. Ott költötték el vacsorájukat, és az öreg királyné ott is tért nyugovóra. Csak másnap reggel tekert fel a hegyre megint, ahol még várta egy kis avar meg bozót meg ág meg gally, méghozzá a sziklás részen, ami kedvére való terep, igazi kihívás. Az járt a fejében, hogy olyan, mintha a Rám-szakadékban gereblyézne! Maradt még levél és ág és gally délutánra is, mire megérkezett az öreg király a messzi küldetéséből. Jutott neki is egy kevés ezekből. A nap fénypontja, mi tagadás, az esti zuhany volt.... Másnap reggel felcihelődtek a balatoni vonatra. Alighogy odaértek a kis házba, hamarosan jöttek a többiek is: az öreg király mamája, testvére, meg a legidősebb királyfi a hitvesével... Mivel a ház is és a kert is icipici, ilyen sok ember hamar elvégezte az ottani teendőket, ebéd után jobbára már csak beszélgettek, az öreg királyné még a Balatonban is megmártózott az öreg királlyal. Amivel aztán tényleg kerek lett a világ, az öreg királyné számára, aki ebben a három napban találkozhatott mindenkivel, akivel csak szeretett volna, taposhatott sok olyan helyet ahol szeret lenni, és csinálhatott mindenfélét, amit szeret csinálni. Talán elég lesz neki ez egy darabig megint... Jöhetnek a lélekrombolók, nyilván jönnek is, rombolnak is, de az öreg királynétól ezt már nem nagyon tudják elvenni, és azért mérgesek is lesznek bizonyára.... Fénykép nem készült egy szál se erről a pár napról, csak ez a beszámoló, és a fürdésről egy, de azt inkább nem mutogatom. Mi van??? Muszáj beállni a sorba, az élénken tiltakozók sorába, legalább így verbálisan, hogy mégis, meglegyen az illúzió, hogy én szóltam... Bár én nagyon kicsi és tudatlan vagyok ezekhez az államkassza dolgokhoz, de az az érzésem hogy ebből jó nem fog kisülni. Ha már a rendes szokásos adókat nem lehet behajtani ebben a simlis országban, akkor majd ezek a kreatív adónemek - tranzakcióadó, internetadó, futásadó és társai - megoldják a hiányt? Ebből is a futás verte ki a biztosítékot, bár személy szerint nem érint, valahogy nem szeretek futni. Inkább csak gyalogolni, vagy biciklizni. De tartok tőle, hogy itt nem fog a dolog megállni. Mert miért csak a futás? Már előre aggódok, hogy mi lesz, ha jön majd a biciklizésadó? Aztán meg majd a kirándulásadó. Ami persze nem csak az elvetemült és megrögzött természetjárókat fogja sújtani. Például látom lelki szemeimmel a rétek és tisztások melletti süsnyűben lapító adószedőket, akik pléddel és piknikkosarakkal felszerelkezett szerelmespárokra és kisgyerekes családokra vadásznak... Akik majd szépen fel fogják felhúzni a nyúlcipőt és futva távoznak normálisabb, bár kevésbé otthonos vidékekre. vasárnap a vásárban, egy kör alakú sátor alatt, tengelyre szerelt vasrudakhoz kötve járnak körbe-körbe, ha akad gyerek - fizetőképes szülővel - akit felültetnek valamelyikük hátára. Amikor nem, akkor állnak a vasrudak között. Fura egy ringlispil ez, elgondolkodtat kicsit. Milyen életük lehet szegény páráknak? És mennyivel rosszabb ez, mint sokunk élete? Csak járunk körbe-körbe a vasrudak mentén, amik nem eresztenek. Legalábbis ezt hisszük róluk... legendás fénykorunkban, vagyis a hetvenes években, ha pénzt akartunk látni, akkor elmentünk dolgozni. Így, ilyen egyszerűen. A végtelennek tetsző nyári szünetekben voltam eladó ruhaboltban, ácsorogtam naphosszat a zoknik közt, raktam rendet a turkáló vevők után. Dolgoztam kertészetekben, a Városligettől kezdve a Gellérthegyen át Kelenföldig, kapáltam, gereblyéztem hasonszőrű diákokkal, meg az ilyen helyeken sűrűn előforduló értelmi fogyatékosokkal. A kedvencem az újságkihordás volt, máig nosztalgiával gondolok a langyos augusztusi hajnalokra, amikor öcsémmel az udvaron vártuk egymást, hogy nekiinduljunk gyalog a hegy aljának, ahol márt járt az első villamos és várt a 114 (Krisztina) posta nyüzsgő földszinti elosztóterme, amelybe az alacsony ablakon lehetett bejutni a Moszkva (igen, Moszkva!) térről egy palló segítségével, egészen addig az évig, amíg valakinek eszébe nem jutott szigorítani egyet a munkavédelmi előírásokon. Az a gyönyörű épület most üresen áll, hamarosan az enyészeté lesz. A célt, amelyre épült, túlhaladta az idő, de attól még nem kéne elpusztulnia. De nem is erről akartam írni. Egyszer, amikor véletlenül éppen nem tudtak adni egy árva néhány napos helyettesítést se a postán, csak valami későbbi időpontra, a Váci úton csatangolva beugrott, hogy addig akár elmehetünk mosogatni is. Akkor már túl voltunk mindketten a balatoni iskolai táboros "kiképzésen", ahová a mi középiskolánkból válogatták a kisegítőket, a lányokat a konyhára, a fiúkat mindenféle egyéb "szolgálatra". Bizonyisten, megtiszteltetés volt közéjük kerülni, akármilyen tanulmányi eredménnyel be sem vették az embert. Arra már nem emlékszem, hogy ki volt-e írva a Volga szállónál, hogy mosogatót keresnek, vagy csak egyszerűen megkérdeztük hogy keresnek-e, egy biztos, nagyon megörültek nekünk, de látszott hogy el is vannak bizonytalanodva a szándékainkat illetően. Valószínűleg arrafelé nem tanulmányi eredmény alapján szoktak szelektálni erre a munkakörre. Éreztük is, hogy mintha kicsit jobban megbecsülnének minket, mint általában ott a mosogatókat szokták, mondjuk mi is rászolgáltunk erre, például beüzemeltük a mosogatógépet, ami kihasználatlanul szomorkodott a sarokban. Nem részegedtünk le munka közben, nem is nagyon káromkodtunk. Azok a napok szép emlékként vannak elrakva, noha szereztünk némi élettapasztalatot a kellemetlenebbik fajtából is. Annak ellenére, hogy jutott időnként egy-egy finom falat a háttérdolgozóknak, így nekünk is, csak nem bírtunk ellenállni az étteremből érintetlenül visszahozott gusztusos fatörzsnek. De a kívánatos édesség jól meg volt sózva és borsozva... Baráti ország sportolói hagyták a tányéron. Amiről ezek a dolgok az eszembe jutottak, az a Volga szálló bontása. Nem volt valami szép épület, van amit jobban sajnálok az egykor volt Váci úton, és van még néhány, amit már előre sajnálok. De most legalább ez a kis történet meg van örökítve...
nem értettem, ezért nem is nagyon tudok mit kezdeni az értelmetlen agresszióval. Csak állok értetlenül és hagyom hogy elrontsa a kedvem. Például, amikor a kerékpárúton a kishíd felé ballagó három emberből az egyik úgy tíz lépésenként teljes erőből a földhöz vág egyet a kezében lévő CD-borító szerű átlátszó műanyaglapokból, majd jól rájuk tapos. Bizonyára nagyon ideges. Én sem vagyok elég megértő, mert közvetlenül a háta mögött nagyot csapok a csengőre, és elsüvítek mellette. Azt nem érzem, hogy ettől jobb lett a világ.
hogy az előző bejegyzést felváltsa valami szívderítőbb dolog, sietek is, mielőtt még újra elnyel a bánya és kiűzi a fejemből a pozitív gondolatokat... Egyszóval a RÁM_SZAKADÉK! A két évvel ezelőtti, május elsejei kirándulásunkat leírtam és képekkel is illusztráltam. Egy illúzióval lettem szegényebb akkor, egy legenda foszlott széjjel a turisták hada által megszállt szakadékban. Az ötlet a legidősebb királyfi agyából pattant ki, akiben még élt a legenda, - hiszen kicsi gyerek korában de sokszor járta végig ezt a helyet a szüleivel -, hogy épp ideje megmutatni azt az ifjú királyasszonykának, aki ott még sosem járt. Gondolták, nagypénteken lenne jó menni, utána úgyis Budapesten gyűlik össze a család. Amikor az öreg király és királyné ezt meghallották, belelkesültek, hiszen egy hivatalos munkanapon talán csak nem vonzza olyan mértékben a turistákat ez a legendás szakadék, mint egy májusi ünnepnapon. És elhatározták, csatlakoznak ők is. Az időjárás megpróbálta bosszantani őket, aznap reggel esőre ébredtek, méghozzá nem is kicsire. Ami nehezíti a szakadékban mászkálást, akár meg is hiúsíthatja. Azért reménykedtek, hogy az utóbbi hetek szárazsága miatt a föld elnyeli a víz nagy részét. És, mivel az eső elállt, a nap is kibukkant halványan, hát összecsomagoltak egy kis elemózsiát és nekiindultak. A busz, ami a hegytetőre vitte őket, a hegy felénél belement egy felhőbe, és ebből a felhőből fogalmuk sem volt, mikor fognak majd kiérni.
A gyönyörű panorámából, ami itt fogadni szokta az erre járókat, most ilyenre futotta.
Aztán mentek, mentek, mendegéltek a felhőben, és egyszer csak elérték az alját. Megették az elemózsiájukat egy rönkasztalnál, kissé dideregve.
A szakadékban a levegő már tiszta volt, de sár és nyirok bizony volt elég, az elvárásoknak megfelelően.
A közlekedés meg, mi tagadás, technikás...
A táj előhozza az emlékeket, régi legendás Rám-szakadék járások emlékeit a résztvevőkből. Ezektől egyelőre megkímélem az olvasókat.
Az első szembejövő emberpárral a nagy sziklás kanyarban találkoztak, majd később még egy kisebb csapattal... Azt az illúziót keltve, hogy övék a szakadék, sőt, övék az egész hegy, ami egy önző dolog, de embereink épp ezért az illúzióért járják a hegyeket, az erdőket, a néptelen utakat, és vessen rájuk ezért követ aki akar. A faluban már lógott az eső lába, de csak akkor kezdett esni, amikor a buszmegállóba értek... A fejleményekkel elégedetten, kissé fáradtan fészkelték be magukat a buszon a hosszú útra. Újabb szép emlék, amit el lehet tenni a többi közé, és szűkebb napokon majd elővenni.... születésének vagyunk történelmi tanúi ebben a bolondos időben. Ha én eztán, teszem azt, rajtakapom a vásott diákot, hogy nem a saját munkáját adta be, nyugodtan égethetem az arcát azzal, hogy legfeljebb majd elmegy köztársasági elnöknek... Jó esetben. Rossz esetben meg majd ez lesz a követendő példa. Azért van némi remény. A péntek délelőtti kis villáminterjúimból inkább az jött ki, hogy egy csomó, nem túl hízelgő dolgot lehet mondani a tanulóifjúságról, de az igazságérzetük ebben a doktori másolás kérdésben egész fejlettnek tűnik. Mondjuk, addig biztosan, amíg másokról van szó... Érdekes ez a dolog, van némi tapasztalatom az ilyesféle "plágiumról". És bár akad olyan is, aki a nyilvánvaló csalásról körömszakadtáig állítja, hogy saját munkája, a döntő többség egy ilyen lebukásnál azért nem büszke. Persze lehet hogy csupán azt röstelli, hogy nem volt körültekintőbb, mert akkor simán átvert volna... Ez a történet nagyon nem vicces. Régóta nem az, de még mindig azt hisszük hogy ennél lejjebb nem lehet... Aztán végül mindig lehet. volt, a szappanopera pszichodrámába vált... Barnabás, aki eddig se a jó kedélyéről volt híres, újra visszaesik depressziójába. Aki eddig tudott vele kommunikálni, esetleg olykor némi érdeklődést vinni a tekintetébe, most nem tud. Így vagyok jómagam is. Egy időre eltűnik az iskolapadból, cserébe olyanokat írogat a neten amitől nemcsak Betti rémül meg, hanem az összes osztálytársa. A dolgok járják a maguk útját, az ember aki már elég öreg, hallott, látott sőt tapasztalt is eddigi életében egyet-mást, azt érzi hogy itt segítség nincs, kb. ez az a pont ahol a korszerű tudomány megáll, az emberi agy bugyraiban az érzések és indulatok önálló életet élnek. Jó esetben sikerül megkapaszkodniuk valamiben ami a a gödörből kifelé vezet... Azt sem lehet tudni, vagy csak én vagyok ehhez nagyon tudatlan, hogy a jó szándék nem-e pont az ellenkező irányba hat. A reális énem az első pillanatban, mikor észrevette hogy itt bizony vonzódás van, ezt a kifejletet látta. Csak az indokolatlanul optimista énem remélte hogy most kivételesen valami happyendet tartogat az élet, vagy legalábbis kompromisszumot.
Pécs, Magyarország, 2012, a köztemető hátsó kerítésén kívül. Hogy ne fordulhasson elő még egyszer a malőr, hogy lenyúlnak 900 forinttal csupán azért mert mellényúlok, iparkodtam gyorsan lemondani a mobilszolgáltatónál a számomra szükségtelen markecolást szolgáltatást. Ezt szerencsére megtehettem az első utamba eső, valaha jobb napokat látott plázában. Szinte kísértetiesen ugyanaz az érzés ide belépni, mint a néhai Femába, a kimúlása előtti években. Ürességtől kongó üzletek, néhány eltévedt vásárló, majdnem ugyanannyi biztonsági őr. Már látom előre lelki szemeimmel a jövőbeli képet, ahol egyre több a kiadatlan helyiség, először a takarításon spórolnak, eleinte hétvégén, később már folyamatosan bokáig lehet gázolni a szemétben, majd a biztonsági őröket is elküldik, és ezután csövesek élik bent egyszerű kis életüket... Aztán szépen elhordják, előbb-utóbb. Amiben mégis különbözik ez a pláza a néhai Femától, az, hogy ott talán sose volt hangszóró. Itt viszont folyosóhosszat bömböl a plázazene, ami finoman szólva sem igényes. Előbb egy férfihang próbál rekedtesen utánozni valami klasszikusabb elődöt nyálas szöveggel. Lehet hogy bennem van a hiba, vagy túl sok előítélet, de a zsigereim hörögve tiltakoznak az ellen a "muzsika" ellen, amiről ordít, hogy pénzért csinálták, valószínűleg méla undorral, nagy sorozatban, és nem tartalmazza az önkifejezés igényének még csak a csíráját sem. Az ilyenektől már kislány koromban, a hatvanas évekbeli táncdalfesztiválok idején is rázott a hideg. Azóta a helyzet csak romlott... Amikor dolgom végeztével kifelé jöttem (én voltam az egyetlen ügyfél), már egy női hang vernyogta hogy "...nekem még jáááár a boldogsááááág..." végtelenítve, az egész hosszú folyosón. A felső index itt az áááá frekvenciáját hivatott méltóképpen kifejezni. Nekem még mindig a fülemben van, ezért gondoltam megosztom, de így rákeresve nem találom a neten, címet, előadót meg nem ismerek. Annyira nem is keresem, valószínűleg súlyosan sérteném a szerzői jogokat a megosztással... Így aztán beérem azzal, hogy mindenki hallja lelki füleivel, és - talán - még bele is gondol a szöveg értelmébe, így, ebben a környezetben... Jó hír: felélénkültek a rigók is, végszóra... az, amit a pénzéhes mobilszolgáltatók fejlesztettek ki gyanútlan előfizetőik lehúzására: az internetszolgáltatás, amit ugyan nem kértem, de kaptam a félig céges telefonhoz, nem használom, legfeljebb véletlenül nyomom meg azt a gombot, amitől egyből elindul az adatforgalom, az automatikus frissítés, és még szerencsésnek mondhatom magam, ha a ceh megáll 900 forint körül. Ez a mai szép nap kiválóan alkalmas a következtetések levonására, például, hogy mi kárt tett ez a tél többek közt bennem. Mert tett kárt, ez nem vitás, elég hosszan taglalhatnám. Ha mást nem is, az is épp elég, hogy még hazafelé, ingujjra vetkőzve, hasítva a finom tavaszi levegőt is csak az járt a fejemben, ahogy sűrűsödnek megint a határidők, a feladatok, az el nem végzettek és meg nem oldottak röhögnek a képembe két irányból. És hogy mennyi az esély rá, hogy ez jó irányba változzon a következő 10 évben. AZ nem jó irány, hogy megszűnnek. A rigókról sokan szoktak írni ilyentájt (én is persze, tavaly is) Idén még nem is hallottam őket koncertezni hajnalban, talán máshová költöztek, kiutálták őket a varjak? Pedig adtam nekik enni a hidegben, le is csinálták az erkélyt cserébe több irányból. A fák még nem, a hó már nem takarja a sok szemetet, meg a sok szemét embert, azokat akik szemetet szórnak az utak mellé, disznóbéllel, üvegcseréppel terítik be a kerékpárok járta utakat, gátlástalanul elállják hatalmas autóikkal az átjárókat, tönkretesznek mindent amit még lehet, röhögnek a markukba és a végén hidegvérrel megölik az őket rajtakapókat. Ezt képtelenség megállítani, úgy tűnik. Törvény az van sok, de minek. Nézem a neten a régi képeket (igen, ez az egyik ok, ami miatt nem vagyok elég hatékony, nagyon bele tudok feledkezni az ilyesmibe) az utcákról ahol felnőttem. Most is járok azokon az utcákon is, meg másokon is sokat, és a képembe ordít ez az ordító szemétség. Nem ostobaság, vagy szerencsétlenség, hanem a kimondott szemétség. A szerencsétlenség is persze, a tehetetlenség is, ha nem is olyan hangosan, de azért hallani jól azt is, mikor naponta a nyomortanyák közt tekerek a munkahelyemre. Most meg, hazafelé gurulva a kis erdőn át, a volt laktanya hűlt helyén, azt láttam hogy egy magányos picike rigó elbizonytalanodva lépeget az avart vastagon beborító szemétben. Tipródik jobbra-balra, és nem érti ezt az egészet. Ő nem tehet róla. szünetel. Azóta a napfolttevékenységes nap óta, amikor Betti prezentációjának kellős közepén Barnabás egy hirtelen jött - nem túl jó - gondolat hatására áramtalanította a készüléket, és ezzel jó hosszú időre kiiktatta magát a szóba jöhető lovagok köréből... Tegnap megint bealudtam már kilenckor, így ma korán keltem. De előtte többször visszaaludtam, és folyton azt álmodtam, hogy iskolás vagyok, és mindig úgy esek be, hogy se füzetem, se könyvem, se fogalmam arról hogy mit kellett tanulni. Ez a réges-régi, újabban (lásd utóbbi évtizedekben:) csak elvétve felbukkanó rémálomszerűség most azzal egészült ki, hogy nem ült mellettem senki, nem is nagyon beszéltem senkivel, és még valami egyenruhát is kellett hordanunk, ami rajtam sose stimmelt, mert otthonról is úgy kellett elrohannom mindig, és nem találtam a cuccokat. Ezt a régi fajta álmot az utóbbi évtizedekben egy olyan típusú rémálom váltotta fel - ami ennek közeli rokona - hogy be kell mennem valamelyik osztályba és mondjuk fizika vagy történelem órát kell tartanom. Ez mostanában valósággá vált a fenntartó smucigsága folytán, mert kénytelen vagyok a szakképzésben tőlem alkatilag jó távol álló bürokratikus dolgokat is bőséges mennyiségben tanítani, ami sok pluszmunkával, szabadidőt rabló tájékozódással jár és garantálja mellé a folyamatos inkompetencia élményt is. Ez van. Megüli az agyam, megsínylik a kapcsolataim, a kedélyem, még a blogom is. Mert akkor sem fogok soha azonosulni tudni reménytelen idealizmusom okán a pofonegyszerű, alapvető etikai dolgok túlbonyolításán alapuló jogszabályok tömkelegével. Ami jogszabályok végül már nem az egyszerű normális embereket védik, hanem sokkal inkább a rafinált csalókat, és bőséges megélhetést biztosítanak komoly infrastruktúrát igénylő hivataloknak és a bennük dolgozóknak. Jelentős erőforrásokat elvonva más fontos területekről. Akár ide is kapcsolható, de szerencsére még nem tananyag, így aztán nyugodt szívvel határolódhatok el nyilvánosan, a lépcsőházi virágokra vonatkozó rendeleti szabályozás, és az ezzel kapcsolatos zéró tolerencia megnyilvánulásai. Szép nagy léptekkel haladunk a legsötétebb diktatúra fele, úgy érzem. A lépcsőházakban tartott virágok énrám általában jó hatással szoktak lenni. Ellenben a sivár, koszos, maximum graffitikkel „díszített” lépcsőházak rosszal. Szerintem itt a józan észnek és mértéktartásnak kéne szabályozni, az egyéni sajátosságok figyelembe vételével. Pl. lehessen kinyitni az ablakot stb. Amúgy meg, ahol nincs is ablak, ott mi van???? Létezik egy közmondás arra, aki a virágot szereti. A szigorú matematikai logika alapján ugyan nem lehet egy az egyben megfordítani az állítást arra, aki nem szereti. De azért lehet. szűkebb környezetemben azt tapasztalom, hogy a tavaszi fáradtság leginkább azokat sújtja, akik egész télen fáradtak voltak... Az öreg királyné gondolatai messzire kalandoztak, mint mindig, amikor a pirinyó kis birodalomban, ahol felcseperedett, látja gyerekeit. Főleg így együtt, mint most, a választottjaikkal, meg az öreg szülékkel, és az atyafiság azon részével, akik ezen a mostani kis ünneplésen részt vettek. Ami egy - legalább huszonöt esztendős - időszak méltó lezárása volt, ennyit töltöttek ugyanis a kisebb és nagyobb királyfiak és lány különböző iskolákba való járással. És ugyanúgy kezdete is más időszakoknak, mert ezek a jeles események most épp jól egymásba csúsztak... Volt már néhány ballagás, meg diplomaátadó ünnepség ez alatt a nem kis idő alatt, legtöbbször a jól megszokott palotában, ahol az öreg király és a királyfiak rutinos mozdulatokkal tudják már kirámolni a legnagyobbik szobát, összerakni a kellő méretű asztalt, és az öreg királyné is már rutinosan szokta összeütni a megfelelő mennyiségű lakomát, hiszen a lelke mélyén egy hajószakács (de némi sütemény adományt mindig szívesen befogad). Előfordult az is, hogy étteremben ünnepeltek, de olyan most volt először, hogy maga az ünnepelt csapjon kisebbfajta házibulit az ünneplő "tömegnek", ami itt és most 13 főre rúgott. (Csipkerózsikáéknál ennyiből egyet biztosan hazaküldtek volna...) A királylány és kérője tehát kitettek magukért, a hangulat remekbe sikeredett. Az öreg királyné gondolatainak is maradt kis ideje elkalandozni abba az időbe, amikor kislány volt itt, és álmában sem gondolta volna, hogy egyszer majd, nagyon sokára, a lányánál fog itt partizni... Főleg nem gondolta volna ezt az édesapja, aki ezt a pirinyó birodalmat megalapította olyan 60 évvel ezelőtt... És hogy milyen jó látni, hogy a hagyomány folytatódik, akik itt vannak, szeretnek együtt (l)enni, és valószínűleg a jövőben is minden alkalmat megtalálnak majd hasonló együttlétekre. Amihez persze az sem árt, ha van mit ünnepelni ebben a nem túl szívderítő világban. Mert ünnep az is, ha munka, munkahely van, amiért még nem kell messzi országba szaladni... Még ha ehhez a diploma, amiben van sok munka, még csak nem is szükséges... Hogy van hol élni, és van kit szeretni... És őszintén, kell ennél több? Rudyard Kipling: Ha.. Ha nem veszted fejed, mikor zavar van, (Kosztolányi Dezső fordítása) Nos, itt jártam én balettórára 8-9 éves koromban, talán 1 hónapig... Feleki Kamillné tartotta a foglalkozásokat, ahol rajtam és még egy lányon kívül mindenki 4-5 éves volt, hajlékony és ügyes. Olyan voltam, mint egy víziló a mókusok közt, anyukám talán úgy gondolta, javít majd valamit esetlen mozgásomon... De nekem semmi sem sikerült, ilyen alapgyakorlatok sem, hogy lemenni hídba és spárgába, meg a két sarkamat összezárva 180 fokos szögbe igazítani a két lábfejemet... Szerencsére anyukám az első bemutató előadáson megsejtette, hogy nem lesz semmi abból, amire számított, és így többet nem kellett járnom. De ez a néhány hét is, gondolom utólag, segített abban, hogy viszonylag gátlásos és önbizalomhiányos kamasz lehessen belőlem... Persze jártunk ide másért is később, itt volt egyszer valami farsangi bálja az iskolánknak, ahol úgy emlékszem mindenki dobozokba volt öltözve robotnak, aztán meg meg mozi is üzemelt az épületben, ahova csak ritkán engedtek el...
hogy a hószünet óta Betti és Barnabás megint egymás mellett ülnek, és Barnabás fáradhatatlanul korrepetál. Aminek én ugye vétlen haszonélvezője vagyok... |
